Differenciáltan fejleszteni? Lehetséges! – interjú Dr. K. Nagy Emesével

Múlt héten szakmai tájékoztatót tartottak a Komplex Alapprogram (KAP) munkatársai a programot bevezető intézményvezetőknek. Ennek kapcsán Dr. K. Nagy Emesével a Differenciált fejlesztés heterogén tanulócsoportban (DFHT) tanulási stratégiájáról, az eddigi tapasztalatokról, illetve nemzetközi példákról beszélgettünk.



A mai Intézményvezetői Felkészítőn miről beszélt és milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

A KAP egyik fő alappillére a DFHT stratégiája. A tanulók jelentős mértékben megváltoztak az elmúlt időszakban, így a kérdés számunkra mindig az, hogy meg tudjuk-e úgy szólítani az intézményeket, hogy észrevegyék: ehhez a pedagógusnak is alkalmazkodnia kell, hiszen a diákok sikerességében hatalmas szerepük van. A gyerekek ráadásul különböző családi háttérrel rendelkeznek. Gyakorló pedagógusként is azt tapasztalom, hogy az iskolán kívüli ingerek olyan erősek, hogy gyakran azt gondolják, ami az iskolában történik, az nem fontos. Ellenben a mi kötelességünk, hogy tudással töltsük meg a fejüket, és ha az ismeretátadás nem ért célt, akkor a diák hiába ült több évet az iskolapadban, mégsem készítettük fel arra, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Előadásomban két fő módszert ismertettem. Az egyik, hogy a pedagógus a feladatokon, az „okosságán” keresztül hogyan tudja megváltoztatni a gyerekek hozzáállását, alulmotiváltságát. A másik, hogy miként tudjuk befolyásolni a pedagógusok egyre gyakoribb „kiégését”, mely sokszor a gyerekek rendbontó viselkedésével van összefüggésben. Ezekhez hozzátartozik a pedagógus tudása, képességeinek fejlesztése és attitűdváltása is. Ez utóbbi azonban azért nehéz, mert nagyon nehezen befolyásolható. Viszont ahhoz, hogy megfelelő tudással rendelkezzen arról, miért szükséges bizonyos dolgokat az osztályteremben véghez vinnie és megvalósítania, vagy hogyan legyen képes rá, hogy ezt megtegye, ezeket mind meg tudjuk nekik tanítani.

Gondolom sokan csak legyintenek, amikor azt hallják, hogy differenciálás, sokak szerint ez megvalósíthatatlan. A DFHT stratégia kidolgozójaként, illetve a Komplex Instrukciós Program szakmai vezetőjeként mi a véleménye erről?

Az egész 2000-ben kezdődött, ekkor a hejőkeresztúri iskolában létrehoztuk a Komplex Instrukciós Programot (KIP). Tíz évig alkalmaztuk sikerrel, amikorra már kellő tapasztalattal rendelkeztünk. Ezután elkezdtünk egy hálózatot építeni és közben már láttuk, hogy ha meg szeretnénk szólítani az iskolákat, akkor milyen sikerekkel vagy éppen nehézségekkel fogunk szembenézni. Akkor, amikor a KAP létrejött, ezt a tudást mi beforgattuk, és előre tudtuk azt, hogy egy pedagógus akkor lesz sikeres, ha a tanítási órákon, az osztályteremben ehhez plusz segítséget kap. Az egyik erőssége ennek a programnak az utókövetés. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy szakavatott, professzionális tudással rendelkező pedagógusok, akik már régóta alkalmazzák a KIP-et, ellátogatnak ezekbe az iskolákba és segítik felépíteni a pedagógus tudását. Érdekes, hogy amint megvalósul a program az osztálytermen belül, a gyerekek szinte azonnal vevők rá, a pedagógusnak azonban legalább 10 órát meg kell tartania, hogy otthonosan mozogjon benne. Az a nagy kérdés, hogy már az elején feladja-e annak ellenére, hogy a gyerekeknek az tetszik, vagy kitart és a későbbiekben szinte energiabefektetés nélkül, könnyedén megtartja az órákat.

Előadásában említett nemzetközi példákat, főként egyesült államokbelieket, illetve, ha jól tudom, nemrég részt is vett ott egy konferencián. Mesélne erről?

San Franciscóban egy pedagógusképzésről szóló konferenciát szerveztek. Ott arról esett szó, hogy miként lehet a pedagógusok módszertani kultúráját fejleszteni, továbbá melyek azok a pontok a pedagógusképzés során, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy célt érjen a tudásuk. Meghívást kaptam egy szimpóziumra, ahol Magyarország mellett Chile, Svédország és Norvégia képviseltette magát, a téma pedig a hálózatosodás, az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolatok megtalálása volt. Chilében például a középiskola után nagy a tétovázás, hogy a pedagógus pályát válassza-e az illető, ott éppen ezért egy előzetes ismertetést, nagyon erős ráhangolást tartanak a diákoknak, ami nagyon sikeresnek bizonyult. Norvégia erőssége abban rejlik, hogy az elméletet és a gyakorlatot szorosan összekapcsolja, Svédországban pedig először kialakítják a közoktatást, azt professzionális szintre emelik, jelenleg pedig partnert keresnek ahhoz, hogy az egyetemi képzést hogyan tudják ehhez igazítani. A magyar helyzettel kapcsolatban elmondtam, hogy nálunk szükségessé vált a pedagógusképzés reformja és ennek mikéntjéről határozott elképzelésem is van. Az Eszterházy Károly Egyetemen (EKE) megkezdtük ennek a reformnak a kidolgozását, így most egy előzetes pilot program keretében vizsgáljuk, hogy melyek azok a buktatók, nehézségek, amelyekkel az éles pilot program megvalósításánál majd szembe kell néznünk. Ebbe a Komplex Alapprogramot is bevettem, hiszen szerettem volna, ha a nagyvilág is tudomást szerez az EKE által vezetett projektről, ami a hazai pedagógustársadalom felét érinti.

Ha már szóba került az Egyesült Államok, folyamatos vita folyik arról, hogy az ottani készség- és képességalapú, vagy a nálunk is alkalmazott, lexikális tudásátadást előtérbe helyező, frontális osztálymunka, esetleg a kettő ötvözete a járható út. Ön szerint melyik lenne a megfelelő?

Nagyon veszélyes, ha valaki azt gondolja, hogy azért, mert a gyerekek viselkedése, hozzáállása a tanuláshoz nem megfelelő, ezért csak szocializálni kellene egy tanítási órán és kizárólag csoportmunkát kellene alkalmazni. Szerintem az iskola elsődleges feladata az – és nagy valószínűséggel mindig az is lesz –, hogy tudást adjon a gyerekeknek. Tehát a tanítási órákat különféle módszerekkel, trükkökkel olyanná kell tenni, hogy ezek az ismeretek átmenjenek. Azt, hogy ezt páros- vagy csoportmunkán keresztül, netán egy digitális eszközön keresztül tesszük, teljesen mindegy, de az elsődleges mégiscsak az, hogy például a diák végül értsen a másodfokú egyenletek megoldásához. Összegezve azt mondanám tehát, hogy a kettő együtt jár, egyik sem fontosabb a másiknál, de bizonyos gyerekek tekintetében csak és kizárólag a diszciplína, néhány gyerek esetében pedig a szocializáció kell, hogy hangsúlyosabb legyen.